The Bearer of Iniquity/hu

From GospelTranslations

Istennek mindig is gondja volt az emberiségre a szövetség vezetőjén keresztül. Ádám bennünket képviselt a Paradicsomban. Ha engedelmeskedett volna, akkor (a szövetség értelmében) életet és örökké tartó jólétet érdemelt volna. Engedetlenségével magát és bennünket is a bűn posványába, bűntudatba és kárhozatba sodort. Habár Ádám megszegte a szövetséget, annak kielégíthetetlen elvárásai és hajthatatlan bírsága még mindig hatályos maradt. Jézus Krisztus második Ádámként jött el véghezvinni azt, amit az első nem tudott: tökéletesen engedelmeskedni, és kiváltani a népe büntetését. Istennek ez volt az örök terve, hogy ily módón váltson meg bennünket. A megváltás az Atya, Fiú és Szentlélek egy örökké tartó megegyezése által valósult meg a Fiú megtestesülésének lehetőségén keresztül. Ez az egyesség létrehozta a követeléseket és a feltételeket, miszerint Krisztus elérné, hogy kiváltsa népe megváltását.

Összefoglalhatnánk Krisztus munkájának örökkévalóságát az engedelmesség fogalmával. Isten-ember lett, azért hogy végrehajtsa az örökkévalóságban rábízott gondnokságot, teljesítve a követeléseket, kielégítve a megszegett szövetséget büntetését. Általában az Ő engedelmességét két szóval jellemzik: aktív engedelmesség és passzív szófogadás. Aktív engedelmességében beteljesítette a szövetség követeléseit azzal, hogy tökéletesen engedelmeskedett Istennek. Az Ő aktív szófogadása nélkülözhetetlen volt a közvetítői és szövetség vezetői munkájában. Pál apostol összegzi Krisztus engedelmességének fontosságát, és összefüggésbe hozza azt a mentségünkre a rómaiakhoz írt levél 5: 19-ben.
A passzív engedelmessége szenvedésére utal, amit népe bűneiért állt ki. A passzív kifejezés nem azt jelenti, hogy passzív volt az engedelmességben. Áldozatként készségesen felajánlotta mind testét és lelkét népe bűneiért. A vezeklés szó Krisztus passzív engedelmességét jellemzi. Négy szóval tudnám összefoglalni a vezeklés természetét: bűnhődés, kiengesztelés, kibékítés, megváltás.

A bűnhődés jellemzi Krisztus áldozatvállalását, amit helyettünk vitt végbe, s amivel megtisztított bennünket a bűntudattól, és a bűn mocskától. János apostol Isten Bárányának nevezte őt, aki elveszi a világ bűneit (János evangéliuma 1: 29, 36; lásd még a Jelenések könyve 5: 9). Ez a szaknyelv utal az Ószövetségben szereplő áldozati rendszerre. Az Ószövetség áldozatai hasonló szerepet töltöttek be, mint Krisztus vezeklése. Az áldozati rendszer két fontos alkotóeleme a képviselet és a gyanúsítás volt. A képviselet a Vezeklés Napján felajánlott áldozatokkal ábrázolhatjuk. Évente, azon a napon a főpap belépett a szentek szentjébe maga és háza népe vétekáldozatával (Mózes harmadik könyve 16: 11, 15). Ekkor a pap és a nép elismerték, hogy ők érdemelnék a halált, helyettük az állatokat vágták le.

A kiengesztelés fogalma szintén a Vezeklés Napjával hozható összefüggésbe. A pap ráhelyezte mindkét kezét az élő bakra és megvallotta a népe bűneit. Majd az élő kecskebakot elvezették a pusztába (Mózes harmadik könyve 16: 20-22). Ezen rituálé során a nép bűneit a bakra terhelték rá. Az állatot kiengedték a pusztába, hogy a nép bűneit elvigye „amilyen messze van napkelet napnyugattól” – így ábrázolja a Zsoltárok könyve 103: 12.

Most, azért, hogy valaki alkalmas helyettesítő legyen, megfelelő kapcsolatnak kell fennállnia helyettesítő és aközött, akit helyettesít. A bikák és bakok vére nem tudta jóvátenni az emberek bűneit – így emberek helyettesének embernek kellett lennie. Ez volt az oka annak, hogy Isten fia emberré lett. Jézus Krisztus emberként alkalmas helyettesítő. Mi több, Ő az egyetlen megfelelő helyettes. Az egyszerű halandó halála nem válthatja ki az örök, végtelen bűnt. Isten-ember lévén végtelen és örökkévaló elégedettséget hozott létre (lásd Westminsteri Nagykáté, 38-40 kérdések). Megváltóként, Krisztust az Atya jelölte ki, hogy népe helyettesítő áldozata legyen. Jézus átvette a helyünket és képviselőnk volt. Sőt, Isten a bűneinket az Úr Jézus Krisztusra terhelte. Bűnössé lett helyettünk.

Manapság a helyettesítő áldozat fogalmát sokan tagadják a liberálisok és evangélikusok körében. A liberálisok visszautasítják a helyettesítő bűnhődést, mert ők elutasítják az Evangéliumot. Az evangélikusok pedig azért tagadják, mert szerintük a helyettesítő áldozatot nem lehet elválasztani az egyéni megváltástól. Ezek az emberek számos kompetitív elmélettel állnak elő. Ezek közül a két legnépszerűbb a „erkölcsi befolyás elmélet” és a „kormányzati elmélet” Az „erkölcsi befolyás elmélet” szerint Krisztus halála nem bűnhődés volt, hanem az emberiséggel való szenvedés azért, hogy tanúsítsa Isten szeretetét. A bűnös, látva Isten szeretetét, rá fog ébredni, befolyásolva lesz, hogy szeresse Istent. Természetesen ez az elmélet nem foglalkozik a bűntudattal, így nem mutatja be megfelelően Isten szeretetének mértékét.

A „kormányzati elmélet” azt állítja, hogy Isten erkölcsi kormányzata követelte meg Krisztus halálát, hogy kimutassa Isten a bűn iránti bosszúságát. Habár Krisztusra nem vonatkozott a büntetés, de Isten elfogadta az Ő szenvedését, hogy kiváltsa a büntetést. Ebből az elméletből is hiányzik a bűntudat, illetve azt is elmulasztja bemutatni, hogy Isten erkölcsi kormányzata hogyan követelte meg Krisztus halálát, aki egyébként bűntelen volt.

A vezeklés második fogalma a kiengesztelés. Úgy engesztelhetünk ki valakit, hogy igazságszolgáltatással elhessegetjük a mérgét. Ez a fogalom szorosan kötődik Krisztus bűnhődéséhez, de máshogy végződik ebben a tekintetben. Mivel a bűnhődés a bűntől és a bűntől és a bűntudattól tisztít meg. A kiengesztelés Isten haragjának és igazságosságának kielégítésével foglalkozik. Sokan nem kedvelik a kiengesztelés fogalmát, mert egy megfékezhetetlen dühű Istenre emlékezteti őket, és szerintük ez összeegyeztethetetlen Isten szeretetével.

Habár Isten haragja nem megfékezhetetlen düh, hanem egy általa lefektetett, szent rendelkezés a bűnösök ellen. Az igazsága a bűnösök kivégzését követeli. Harag tárgyaiként Isten egyelőképpen gyűlöli az ellenségeit és azok bűneit. Sőt, nincs szétválás szeretet és kiengesztelés között. János apostol azt írja, „ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért” (János első levele 4: 10). Isten úgy szerette haragja tárgyait (Pál levele az efezusiakhoz 2: 3), hogy egyszülött Fiát adta áldozatul bűneinkért.

A vezeklés harmadik fogalma a megbékélés. Ennek a fogalomnak az értelme közel áll az engesztelés bibliai gondolatához. A bűnös el van távolodva Istentől és ellenségként tekint Istenre (Ézsaiás könyve 59: 2). A megbékélés Isten rendelkezése, miszerint eltávolítja az elidegenülést és visszaállítja a békét, a barátságot, és a közösséget.
Pál apostol megmagyarázza a megbékélés fogalmát a korinthusiakhoz írt második levél 5: 18-19-ben: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét”. Pál úgy tekint a megbékéltetésre, mint Krisztus által befejezett munkára.

E munka miatt, Isten nem számítja fel a bűnöket azoknak, akik megbékélnek Vele. A megbékélés legfontosabb gondolata az, hogy Isten ellenünk irányuló ellenségeskedése megszűnt. Habár Istennel kell megbékélnünk, ez mindig arra utal, hogy szüntessük meg a gyűlölködést azzal, akivel meg kell békülnünk. Megjegyzés, például: Krisztus használta ezt a kifejezést Máté evangéliumának 5. fejezetében 23-24 igeverseiben. Itt láthatjuk, hogy az áldozat bemutatónak kellet megbékélnie azzal, akit ő megsértett. Így, a megbékélés munkájában nem Isten ellen irányuló ellenségeskedésünk nyilvánul meg, hanem fordítva. Minden alkalommal, amikor az Utolsó Vacsorára emlékezünk, Isten kinyilvánítja, hogy a megbékélés Jézus Krisztus által teljesen elvégeztetett.

A vezeklés negyedik fogalma a megváltás. A megváltás szemszögéből a vezeklés nem más, mint Istennek való fizetség. A megváltás fogalma fizetség által való megmentés, vagy megszabadítás. Jézus azt mondja Máté evangéliumának 20. fejezet 28. sorában, hogy Ő azért jött, hogy az életét adja váltságdíjul. Pál apostol az Apostolok cselekedetei 20: 28-ban a megváltott egyházra utal.

Az Ószövetségben, két dolog kapacsolódott a megváltás fogalmához. Az egyik, megszabadítás a büntetéstől. Mózes második könyve 21: 30-ban, az az ember, aki felelős más haláláért, mert gondatlanul hagyta, hogy veszélyes ökre valakit halálra ökleljen, akkor menekülhetett meg, ha megfizette a rá kivetett váltságdíjat. Pál apostol a galatákhoz írt levél 3: 13-ban Krisztusra vonatkoztatja az előzőekben írtakat: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: ’Átkozott, aki a fán függ’”.
Krisztus megfizette ezt a váltságdíjat Istennek. Az ókeresztény egyházatya, Órigenész, azt a teóriát dolgozta ki, hogy Jézus a Sátánnak fizette meg a váltságdíjat. Ennélfogva, ezt az elméletet a „váltságdíj elméletnek” nevezik; Krisztus eleget tett a követeléseknek, mivel a Sátán szembe került a bűnösökkel. Habár János apostol világossá teszi a Jelenések könyvében, hogy Jézus Istennek fizette meg a váltságdíjat: „Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd a pecsétjeit, mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből” (Jelenések könyve 5: 9).

A megváltás második nézőpontjában áll az örökség helyreállítása. Mózes harmadik könyve 25: 25-ben, ha egy rokon-megváltó (visszaváltó) meg tudta fizetni a családi adósságot, visszaadta annak tulajdonába, akié volt; és örököst biztosított (például: amit Boáz tett Ruth-tal). A galatákhoz írt levélben Pál a megváltás szót használja az örökbefogadásunkra: „hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk; ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is” (Pál levele a galatákhoz 4: 5, 7). Ádám nemcsak a bűn és a romlottság posványába sodort, de a családi birtokot is elveszítette. Eltékozolta Isten gyermekeinek örökségét. Krisztus megfizette a bűneink zsoldját, így Isten vissza tudta állítani az örökbefogadásunk jogát és előjogát.

Így, Krisztus az aktív és passzív engedelmességével beteljesítette az Atya parancsát. Vezeklő munkájával négy dolgot vitt véghez: bűnhődést, kiengesztelést, kibékítést, és megváltást. Munkájával teljesen elvégezte a megváltást.

Dicsérjük Istent a teljes megváltásért, és csodáljuk azt a bölcs szeretetet, mellyel eltervezte és véghezvitte a megváltást. Milyen elképesztő szeretet ez! A szeretet, melyet Isten az örökkévalóságban nekünk adományozott, nem más, mint a mi Megváltónk halála és szenvedése. Milyen megalapozott bölcsességre utal ez! Csak isteni bölcsesség hozhatta létre azt a tervet a bűnösök megváltására, mely képessé tette Istent, hogy igazságos legyen, amikor ítélkezik a bűnösök felett (Pál levele a rómaiakhoz 3: 24-26).